The Godfather: The Game (by jardo)

Kevés olyan alkotás van a filmtörténetben, ami annyira kultikusnak számít mind a rajongok, mind pedig a kritikusok szemében, mint a Mario Puzo azonos című regényéből Francis Ford Coppola által rendezett, 1972-es A Keresztapa. A filmet mai napig etalonnak tartják, és olyan neves, a gengszterfilmekben igencsak jártas rendezők, mint pl. Martin Scorsese (Nagymenők, Casino), vagy Brian De Palma (A sebhelyesarcú) is csak megközelíteni tudták, túlszárnyalni azonban nem. Lássuk, milyen lett a filmet részben alapul vevő játék, melyet az Electronic Arts fejlesztett, és adott ki 2006-ban.

Ahogy említettem, a játék csak részben veszi alapul a film (és a regény) cselekményét, inkább csak azokat kibővítve, illetve új aspektusba helyezve mutatja be a főhős szemén keresztül, valamint kiegészíti néhány új eseménnyel és történéssel is. Ebből adódóan sokszor leszünk mi magunk is szereplői olyan jeleneteknek, melyeket a filmből már jól ismerünk (pl. a Vito Corleone elleni merényletnél, Michaellal a kórházban, Sonny meggyilkolásánál, stb.), illetve olyan képsorokkal is találkozhatunk majd, melyek a filmeben ugyan megtörténtek, de mi nem láthattuk őket (pl. mi fuvarozzuk ki Michaelt a kikötőbe, mikor Szicíliába menekül, stb.). Ezek a jelenetek többségükben jól illenek a film és a regény vonalába, néhány esetben azonban teljesen elütnek az ott látottaktól, és csak végkifejletükben azonosak. Ez talán picit zavaró, de nem vészes, mert mint említettem, a következmények alapvetően azonosak, csak az odáig vezető út más. Nyilván erre az élvezeti faktor miatt volt szükség, így megbocsájtható bűn.
Főhősünk Aldo Trapani, aki még kisgyermek, mikor apját meggyilkolják. Mikor felnő, anyja kéri Vito Corleonét, tartsa szemét a fiún. Így kerülünk kapcsolatba a maffiával, és kezdjük meg hosszú menetelésünket, melynek során egyre nagyobb hírnevet szerzünk magunknak, és egyre inkább a Corleone család elismert és megbecsült tagjává válunk, és akár a város nagy hatalmú és rettegett Donjává is válhatunk.
Egyébként a fősztori egy kicsit rövid, valamivel több, mint 15 küldetés, amelyek viszont annál élvezetesebbek, és izgalmasabbak! Unatkozni azonban biztosan nem fogunk, köszönhetően a mellékküldetéseknek. Ezekből elég sok van, és viszonylag változatosak is. Meg kell még említenem, hogy ezek mellett számtalan aprósággal is el lehet tölteni az időt a játékban. Elfoglalhatjuk például a rivális családok érdekeltségeit (szállodákat, üzleteket, bordélyházakat, stb.). Ezzel egyrészt haladunk azon az úton, melynek végén mi lehetünk New York Donja, másrészt pedig a játékmenet szempontjából is van jelentősége, elvégre ezzel növelhetjük bevételeinket, melyből aztán lakásokat (mentési helyeket), és fegyvereket vásárolhatunk (amikből sajnos elég kevés fajta van, de így is bőven elég ahhoz, hogy megfelelően érvényesülni tudjunk), valamint ezek segítségével tiszteletpontokat is kaphatunk. Egy-egy ilyen akció viszonylag élvezetes, de sajnos eléggé egy sémára épülnek, így hosszú távon nem biztos, hogy el fogunk szórakozni vele. Nagyjából úgy működik, hogy odamegyünk az adott helyre, először lelőjük a kinti, majd a benti őrséget (van, hogy csak néhány ember van, máshol már egy fél hadsereg), majd valahogy rábírjuk a tulajt, hogy inkább nekünk fizessen. Ez a rész elég jól van megoldva: több lehetőségünk is van, hogy hassunk az üzletek tulajdonosaira. Fenyegethetjük őket szóban, szétverhetjük a berendezést, megverhetjük őket, vagy pusztán csak rájuk szegezzük fegyverünket. Ilyenkor a célszemély neve mellett megjelenik egy kis mutató, mely azt mutatja, mennyire hatottunk eddig rá. Egy kis kék csík jelzi, hol áll a mi befolyásunk, egy zöld vonal pedig azt, melyik az a pont, amikor emberünk hajlandó végre tejelni. Vigyázzunk azonban, ha túlzásba esünk, a tulaj megmakacsolja magát, és akkor lőttek a pénznek.

A tényleges játék megkezdése előtt azonban lehetőségünk van arra, hogy saját magunk alkossuk meg hősünk kinézetét (arcvonások, testalkat, frizura, arcszőrzet, hajszín, sebhelyek, stb.), illetve akár nevét is megváltoztathatjuk. Sőt, olyan ruhát is adhatunk rá, ami az ízlésünknek leginkább megfelelő. Az elején természetesen csak néhány egyszerűbb darab közül választhatunk, de ahogy haladunk előre a játékban, egyre több és jobb cuccok válnak elérhetővé.
Egyébként a játék során is fejleszthetjük majd karakterünk képességeit (pl. gyorsaság, életerő, fegyverkezelés, stb.). Minden küldetésért úgynevezett tisztelet-pontokat kapunk (a pénz mellett persze), amik segítségével szinteket léphetünk. Minden szintlépéskor kapunk egy elkölthető pontot, melyből karakterünk valamely tulajdonságát javíthatjuk. Érdemes tehát alaposan megfontolni, mire szórjuk el pontjainkat, mert a játék elején még elég lassú folyamat lesz egy-egy szintlépés.

A grafikával kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. A játék e téren alapvetően nem kiemelkedő, de az elfogadható szintet hozza. A gépigény nem túl magas, így némileg gyengébb gépeken is jól futhat.
A filmből ismerős karakterek egy része hasonlít, másokra pedig egy kicsit nehezebb ráismerni, de tulajdonképpen ez a része is rendben van a dolognak. Azt viszont mindenképpen meg kell említeni, hogy Michael teljesen másként néz ki, mint a mozifilmben. Ennek azonban jogi okai vannak, ugyanis Al Pacino sem arcát, sem pedig hangját nem adta a játékhoz (ehelyett inkább egy másik kultikus filmjének, a Sebhelyesarcú játékváltozatának kölcsönözte arcát és hangját).
A városra sem lehet panaszunk, ugyanis egy viszonylag nagy helyszínről beszélünk, ráadásul az egészet töltés nélkül járhatjuk be. Mindezek mellett rengeteg épületbe is bemehetünk, amihez szintén nincs szükség töltésre. Negatívum viszont, hogy a belső terek eléggé egysíkúak, van néhány alapvető típus, és ezekre épül az összes.
A járművek kidolgozásánál sem erőltették meg magukat a fejlesztők, ugyanis elég kevés típus van a játékban. Ráadásul a fizika is elég érdekes, mert alig van különbség az autók vezethetősége között, maximum csak végsebességükben, színükben, és a dudájuk hangjában térnek el egymástól.

A hangokról szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Természetesen felcsendülnek a filmekből ismerős, mindenki által ismert dallamok, valamint kiegészítették ezeket kifejezetten a játék számára készített muzsikákkal is, amik legalább annyira illenek ebbe a miliőbe, mint Nino Rota eredeti klasszikusai.
A szinkronról hasonlóan jókat lehet elmondani. Mert bár a főbb karakterek többségét más színészek szinkronizálták, voltak néhányan, akik vállalták a munkát, köztük Marlon Brando is. Az ő hangját végül csak néhány jelenetben halljuk majd, ugyanis betegsége miatt a készítők nem találták elég jó minőségűnek a felvett hanganyagot, így végül annak csak egy töredéke került bele a játékba, a többi helyen másik szinkronszínész hangját hallhatjuk. Meg kell említeni továbbá azt is, hogy Al Pacino sem adta hangját (és arcát) a játékhoz.

Néhány apróbb bug is megtalálható a játékban (pl. autók tűnnek fel a semmiből, a hullák belelóghatnak a falakba, stb.), de ezek egyáltalán nem annyira vészesek, hogy zavaróak legyenek, és a játékélmény rovására menjenek.

Összességében kellemes csalódás volt a The Godfather: The Game, sokkal többet nyújtott, mint amennyit előzetesen vártam tőle. Az pedig, hogy egyébként is nagy The Godfather-rajongó vagyok, még egy lapáttal rátett az élvezeti faktorra. Ezek után kíváncsian várom, milyen lett a második rész.